Kicsit utánaolvastam a szorongásnak, hogy lássam, mások erről mit tudnak, vagy hogyan élik meg. Nem vagyok biztos abban, hogy olyan emberek írják ezeket a cikkeket, akik szintén ebben a cipőben járnak. A cikkek valahogy nem adják vissza azt, amit én érzek.

Az egyik helyen ezt írják:

A szorongás valójában nem más, mint a tehetetlenség érzésével összekötött félelem, amikor úgy érezzük, hogy semmiféle befolyással nem vagyunk a történésekre. A félelem, a nyugtalanságérzet, akkor válik problémává, ha az élet minden területére átterjed, és általános érzéssé válik. 

Ez egyébként teljesen igaz, erre én is rájöttem, hogy azért szorongok, mert nincsen megoldásom egy adott élethelyzetre. Be kell vallanom, hogy nekem több élethelyzetre sincsen megoldásom, ezért egy csomó dolgon tudok szorongani. De nem azért szorongok, mert nem vagyok befolyással a történésekre, mert arra szerintem senki sincsen befolyással, hogy mi történik. De arra más sokan tudnak választ, hogy ha valami történik, akkor arra hogyan reagálnak, és akik nem szoronganak, azok érzik magukban a csí-t azzal kapcsolatban, hogy adott helyzetre hogyan érdemes reagálni. Hát én sajnos nem érzem, egy csomó helyzetben fogalmam sincs, mit kellene tennem. Úgyhogy a tehetetlenség érzet az telitalálat a megfogalmazásban.

Szendi Gábor szerint a szorongás egy teljesen felesleges érzés, mert csak a jövőbe vetítjük azt, amiről nem tudni, hogy be fog-e következni, és csak egy horror mozit vetítünk magunknak. 

Nyilván járok terápiába is a szorongás miatt, de valahogy nem segít. Mintha genetikusan lennék elcseszve teljesen. A gondolkodásomat teljesen át kell alakítani.

A szorongással együtt jár a negativitás. A folyamat nagyjából úgy néz ki, hogy történik valami, ami nem feltétlenül pozitív dolog, de azért nem is katasztrófa. Mondjuk felhívsz valakit, akit szeretsz, vagy nem éppen a szeretted, de szeretnél vele beszélni valamiről. Viszont nem veszi fel a telefont. Normális esetben, aki nem szorong, azt gondolja, hogy vagy nem hallotta, vagy nem ér rá beszélni veled, vagy otthon hagyta a telefonját, szóval az a lényeg, hogy éppen elfoglalt, és nem a telefont szorongatja. De te, te rögtön ezekre gondolsz: biztos utál. Kijelezte a telefon a számom, és nem akar beszélni velem. Családtagok esetén pedig tuti valami katasztrófa történt, és ha fél óra múlva sem veszi fel a telefont, elkezded hívogatni a segélyvonalat, hogy xy-t vajon beszállították-e valamelyik kórházba, és volt-e valami baleset az akárhányas úton, ahol tudtoddal 2 órája autózott. Betegesen hangzik? Sajnos igen. Ezeket az érzelmi hullámzásokat csak a környezetünk viseli rosszabbul nálunk. Gondolják ők. De egyébként nem, nekünk sokkal szarabb ezt belülről megélni. És ez egy telefon volt.

Azt majd talán később írom le, hogy mi történik akkor, ha mondjuk ennél nagyobb probléma történik: valakit baleset ér, anyagi kár éri a szorongót. Minden ilyen történés apokaliptikus méretű apokalipszis érzeteket generál, az esetek 99,9%-ban teljesen alaptalanul. A maradék 0,1%-ban akkora a baj, hogy nincs idő szorongani, mert tényleg cselekedni kell. 

Mivel a szorongás nagyban felnagyítja a rossz események várt negatív hatásait, ez oda vezet, hogy az ember alapvetően negatívan ítéli meg a dolgok kimenetelét, és egy idő után sajnos ez kihat a teljes gondolkodásra. Nem lesz olyan forgatókönyv, hogy valami esetleg jól is elsülhet. Ez pedig maga a negatív hozzáállás. Emögött sajnos az a nagyfokú félelem áll, amit a szorongás vált ki az emberből. Ha állandóan félek, nem lesz kedvem semmi nagyobb szabású dologba belevágni, sőt egy idő után egészen kicsi dolgokba sem. Ez pedig akár depresszióhoz is vezethet. Vagy ha nem, mindenképp korlátozza az életteret. Néha úgy érzem, kicsit hasonlíthat ez egy fogyatékkal élő ember életéhez, vagy mondjuk, hogy kézzelfoghatóbb példát hozzak, egy kerekesszékes életéhez. Meg tud mindent csinálni, de valahogy mindenhez nagyon sok energia kell, és állandóan kerülgetni kell a félelmeket, plusz energiát igényel minden cselekedet, mert a cselekvés nálunk ugyan hasonlóan kezdődik, mint másoknál, kitaláljuk, mit szeretnénk csinálni, majd ezek után agyon is verjük a gondolatot azzal az érzéssel, hogy áhh, hát ez nagyon ijesztő, és egyébként sem fog sikerülni. Aztán jöhet a plusz gondolati energia, amivel megpróbáljuk magunkat rávenni, hogy hátha mégis, és akkor elindul a belső harc, mert azért egy generalizált szorongás nem fog csak úgy elmúlni attól, hogy azt mondom magamnak, hogy ez csak a szorongás. De annyi könnyebbség van benne, hogy valamennyit tud segíteni ez a felismerés.

Állítólag boldoggá tesz, ha azzal foglalkozunk, amiben jók vagyunk. A mai trendek szerint érdemes azzal megjelenni az online térben, amihez igazán jól értünk. Én profi szorongó vagyok, ehhez tutira értek, tehát adja magát a téma. A másik szempont, hogyha azt akarjuk, hogy olvassanak is, olyan témát érdemes választani, ami sok embert érdekel. Hát én nem tudom, kit is érdekelne az, hogy én, vagy bárki más szorong, de mivel ehhez aztán igazán értek, nincs más választásom, minthogy megpróbálom leírni, milyen az, amikor valaki állandóan szorong. 

Amikor létrehoztam ezt a blog-ot, a felületen volt egy olyan kérdés, hogy milyen témában fogok írni. Ki lehet választani egy felsorolásból, és én a Lifestyle témát választottam :) Mások életmódja az egészséges étkezésben, a megfelelő külső kialakításában, esetleg a sportos életmódban nyilvánul meg. Én életmódszerűen szorongok.

Egyelőre persze ellentmondásnak tűnik az, hogy a szorongással fogok foglalkozni, és ettől leszek boldog, hiszen a szorongás egyik legfőbb tulajdonsága, hogy sok mindennek érzed magad tőle, csak éppen boldognak nem. A szorongás egyik legrosszabb velejárója, ahogyan beszűkíti a tudatot, és nem engedi, hogy gondolkozz. Ennek pedig sajnos következményei vannak, amik nem túl jók, de viszont rosszak. Ennek hatására ugyanis elég nehéz az életben nyerő túlélési stratégiákat kialakítani, és viszonylag hamar kialakul az az érzés, hogy valójában nem érek semmit, nem vagyok jó semmire, és mindenki más jobb, okosabb, szebb, ügyesebb, mint én. Ezek érzések formájában meg is jelennek, amit a környezetünk (talán a tükörneuronok miatt, vagy csak azért, mert a többi ember is képes az érzelmek felismerésére) nagyon hamar meg is érez, és legrosszabb esetben így is kezd viszonyulni hozzánk. Így aztán könnyen bele lehet ragadni abba, ami lehet, hogy alapvetően nem is volt igaz. Mindezek után azt gondolhatjuk, hogy szorongani nem igazán racionális dolog. Szerintem sem az, és ugyan elméletileg kell hogy legyen oka annak, hogy a szorongás mégis járható útnak tűnik egyesek, pl az én számomra is, de én még nem jöttem rá, hogy mit is lehet ebből profitálni.