Negativitás

A szorongással együtt jár a negativitás. A folyamat nagyjából úgy néz ki, hogy történik valami, ami nem feltétlenül pozitív dolog, de azért nem is katasztrófa. Mondjuk felhívsz valakit, akit szeretsz, vagy nem éppen a szeretted, de szeretnél vele beszélni valamiről. Viszont nem veszi fel a telefont. Normális esetben, aki nem szorong, azt gondolja, hogy vagy nem hallotta, vagy nem ér rá beszélni veled, vagy otthon hagyta a telefonját, szóval az a lényeg, hogy éppen elfoglalt, és nem a telefont szorongatja. De te, te rögtön ezekre gondolsz: biztos utál. Kijelezte a telefon a számom, és nem akar beszélni velem. Családtagok esetén pedig tuti valami katasztrófa történt, és ha fél óra múlva sem veszi fel a telefont, elkezded hívogatni a segélyvonalat, hogy xy-t vajon beszállították-e valamelyik kórházba, és volt-e valami baleset az akárhányas úton, ahol tudtoddal 2 órája autózott. Betegesen hangzik? Sajnos igen. Ezeket az érzelmi hullámzásokat csak a környezetünk viseli rosszabbul nálunk. Gondolják ők. De egyébként nem, nekünk sokkal szarabb ezt belülről megélni. És ez egy telefon volt.

Azt majd talán később írom le, hogy mi történik akkor, ha mondjuk ennél nagyobb probléma történik: valakit baleset ér, anyagi kár éri a szorongót. Minden ilyen történés apokaliptikus méretű apokalipszis érzeteket generál, az esetek 99,9%-ban teljesen alaptalanul. A maradék 0,1%-ban akkora a baj, hogy nincs idő szorongani, mert tényleg cselekedni kell. 

Mivel a szorongás nagyban felnagyítja a rossz események várt negatív hatásait, ez oda vezet, hogy az ember alapvetően negatívan ítéli meg a dolgok kimenetelét, és egy idő után sajnos ez kihat a teljes gondolkodásra. Nem lesz olyan forgatókönyv, hogy valami esetleg jól is elsülhet. Ez pedig maga a negatív hozzáállás. Emögött sajnos az a nagyfokú félelem áll, amit a szorongás vált ki az emberből. Ha állandóan félek, nem lesz kedvem semmi nagyobb szabású dologba belevágni, sőt egy idő után egészen kicsi dolgokba sem. Ez pedig akár depresszióhoz is vezethet. Vagy ha nem, mindenképp korlátozza az életteret. Néha úgy érzem, kicsit hasonlíthat ez egy fogyatékkal élő ember életéhez, vagy mondjuk, hogy kézzelfoghatóbb példát hozzak, egy kerekesszékes életéhez. Meg tud mindent csinálni, de valahogy mindenhez nagyon sok energia kell, és állandóan kerülgetni kell a félelmeket, plusz energiát igényel minden cselekedet, mert a cselekvés nálunk ugyan hasonlóan kezdődik, mint másoknál, kitaláljuk, mit szeretnénk csinálni, majd ezek után agyon is verjük a gondolatot azzal az érzéssel, hogy áhh, hát ez nagyon ijesztő, és egyébként sem fog sikerülni. Aztán jöhet a plusz gondolati energia, amivel megpróbáljuk magunkat rávenni, hogy hátha mégis, és akkor elindul a belső harc, mert azért egy generalizált szorongás nem fog csak úgy elmúlni attól, hogy azt mondom magamnak, hogy ez csak a szorongás. De annyi könnyebbség van benne, hogy valamennyit tud segíteni ez a felismerés.